A törzsszukkulens kaktuszok az Újvilág növényei, hazájuk egész Amerika. Európában Amerika felfedezése után ismerték meg e növényeket. Az Amerikában járt elsõ utazók nem sokat foglalkoztak a kaktuszfélékkel, a történelem elõtti idõk növényóriásainak maradványának tekintették õket.
     A figyelem késõbb fokozódott a növénycsalád iránt. Eleinte a bennszülöttek kínálgatásaira csak kóstolgatták a "tuna" gyümölcseit. A XVI. század végén már európai kolostorkertekben is tenyésztettek Opuntiá-t. A gyümölcs levét festésre használták. A tunának Matthiolus olasz botanikus adott nevet, 1655-ben megjelent füvészkönyvében a növényt Opuntia néven említi.
     Az anilinfestékek gyártása elõtt Mexikó számára jelentõs nemzeti jövedelmet jelentett a bíbortetû, amelyet az Opuntia cochenilliferá-n tenyésztettek és eleinte kelmék, gyógyszerek, kenõcsök festésére, késõbb az orvostudományban szövettani festékként is eredményesen alkalmazták. A bíbortetû is bekerült Európába a spanyolok közremûködésével. Az anilin festékek megjelenése után a bíbortetû hirtelen elvesztette jelentõségét.
     Az Opuntiát állati takarmányként is felhasználták, amire a leginkább megfelelõ Opuntia-változatot Luther Burbank nemesítette ki.
     A többi kaktuszfajt (Cereus jamacaru, Carnegia gigantea stb.) is fokozatosan megismerték az európai emberek a spanyol hódítóknak köszönhetõen. Elsõsorban felhasználási értékét vették figyelembe a (Cereus gyümölcsét, a "pitahayát" fogyasztották, a kiszárított törzsébõl gerendát készítettek, az olajjal átitatott szivacsos belét fáklyaként hasznosították...).
     A XVIII. században a kaktuszgyûjtés már jól jövedelmezõ foglalkozásnak számított. A megismert kaktuszfajok száma egyre gyarapodott, s közöttük az eligazodás mind nehezebbé vált. Linné, a svéd természettudós, aki elõször rendszerezte tudományos alapossággal a növény és állatvilágot, megteremtette a binominális nómenklatúrát.
     Linné beosztását a következõ nemzedékek botanikusai fejlesztették tovább. A Cactaceae család fajainak felfedezõit, a fajok besorolását, rendszerezését és ennek fejlõdését, változásait a Cactaceae család rendszertana címû fejezetben ismertetem.

     Az elsõ rendszerezések igen kezdetlegesek. Valamennyit az ember szempontja szerinti alaktani csoportosítások jellemzik. Hiányoznak az összefüggések, a rokonsági vonatkozások ismeretei. Az elkülönítések többnyire önkényesen kiragadott tulajdonság pl. a virágszín, a növény tüskés vagy tüskézetlen habitusa alapján történtek. Ezeket mesterséges rendszereknek nevezzük. A mai ismereteink szerint a Linné elõtti idõszakban a mintegy húsz mesterséges rendszerezõ között öten foglalkoztak kaktuszokkal:

Mathias de L'Obel (1570)

Tournefort (1604)

K. Bauhin (1604)

Plumier (1690)

Matthiolus (1655)

     A legtökéletesebb mesterséges rendszer C. Linné-tõl származik. Az 1735-ben megjelent "Systema Naturae"-ban a rendszerezésének alapegysége a faj. Kidolgozza a binominális nómenklaturát. A "Systema Naturae" 1748-as kiadásában a növényvilágot a porzók száma, nagysága, szabad vagy összetett volta alapján 24 osztályba sorolja. Ebben a kiadványban találjuk a kaktuszok elsõ, a korabeli idõknek megfelelõ tudományos rendszerezését. A kaktuszfélék a XII. osztályba kerültek. A családon belül 22 csoportot sorol fel.
     A Linné utáni idõszakban növekszik a kaktuszok iránti érdeklõdés, ugrásszerûen megnõ a rendszerezõk tábora is. Munkájuk Linné munkájához közeli, kiegészítõ jellegû.
     Haworth (1819) a Linné-féle 22 kaktuszcsoportot 6 nemzetségbe osztotta.
     Pfeiffer az "Enumeratio diagnostica" (1837) címû mûvében a virágszerkezet alapján rendszerez. Ekkor az ismert fajok száma 324.
     Ezidõtájt Zuccarini újabb nemzetségekkel gyarapítja Haworth mûvét. Salm-Dyck a "Cactae in Horto Dyckensi cultae..." (1850) címû munkájában De Candolle rendszerébõl indul ki.
     A késõbbiekben Scheidweiler (1838) az Ariocarpusok leírásával, Karwinsky (1842) az úgynevezett "hajas nemzetségek" rendszerezésével, Karl Förster (1846) 500 faj és 200 változat közlésével, Theodor Rümpler (1886) Förster munkájának kiegészítésével ér el jelentõsebb eredményeket.
     Egy évvel azután, hogy Hooker leírja a Leuchtenbergia principis-t, Karl Ehrenberg (1849) több ezer növény termõhelyi begyûjtésével szerez hírnevet.
     A Linné-rendszert A. Karsch "Vademecum Botanicum" (1894) címû munkájában tökéletesítette, aki hét nemzetségcsoportot hozott létre a bibe és sziromlevelek száma alapján. Összesen 140 fajt ismertet.
     Egyes botanikusok a tudományos ismeretek eredményeit felhasználva úgynevezett természetes rendszereket fejlesztettek ki. E rendszerek készítésénél az összes alaktani tulajdonságot és késõbb a mikroszkóp elterjedésével a belsõ szerkezetet, a növény anatómiáját is figyelembe vették.
     1819-ben De Candolle megalkotta rendszerét, amelyet 1830-ban Link és Otto fejlesztett tovább.
     A törzsfejlõdési alapokon nyugvó rendszert 1872-ben A. Engler közli, aki a kétszikûeket szabadszirmú, sziromtalan és fortszirmú ágazatokra tagolja. A kaktuszok az utóbbi csoportba kerültek. Két alcsaládot különített el:

I. Malacospermae-Puhamagvúak
II. Sclerospermae-Keménymagvúak

Az I. alcsalád további szekciókra oszlott.
     Ez a rendszer az alapja több neves rendszertani kutató munkájának, akik közül Schumann, Vaupel, Alwin Berger, Britton és Rose szerzõk nevét kell kiemelni.
     Karl Schumann 1894 és 1899 években alkotta meg a ma klasszikusnak tekintett kaktuszrendszert. Három, egymástól élesen elkülönülõ alcsaládot alakított ki:

I. Peireskioideae
II. Opuntioideae
III. Cereoideae

21 nemzetséget különített el, amelyekhez akkor 1263 faj tartozott.
     Vaupel munkája eltér Schumannétól, visszatér Engler rendszeréhez. Az Amerikában Britton és Rose kutatók 1919-1923-ig négy kötetes "The Cactaceae" címû monográfiát jelentettek meg. A nemzetségek száma: 125. Munkájuk Schumann rendszerén alapul, de a besorolásnál földrajzi szempontokat vesznek figyelembe.
     Alwin Berger munkája is a Schumann-féle rendszert fejlesztette tovább, valamint a Britton és Rose által pontosan körülhatárolt nemzetségeket is átvette.
A rendszerek harmadik csoportját a fejlõdéstörténeti rendszerek alkotják. Az értékelésnél a földrajzi, kémiai, élettani és az alaktani tulajdonságokat együttesen használja fel. A növényi szervek rokonságát, a származás szempontjainak figyelembevételével állapítja meg. A rendszerezéshez segédtudományok kapcsolódnak, mint a paleontológia, morfológia (teratológia, citológia, hisztológia), genetika, biokémia, geobotanika.
     A mai rendszerkutatók egyénenként más oldalról közelítik meg a filogenezist, ezért nincs megnyugtató és mindenki által elfogadható valóságos, egyetlen filogenetikus rendszer.
     A filogenetikus kaktuszrendszertan kutatói közé tartozik Curt Backeberg, aki a Schumann-féle rendszerre épít. Rendszerének elõnyei közé tartozik a könnyû áttekinthetõség, a taxonok pontos morfológiai körülírása és a származási vonal feltüntetése. Hiánya a taxonok pontos növényföldrajzi elterjedésének ismertetése, sok esetben elmarad a magvakra utalás, sõt néha a virág jellemzése is.
     Szintén a klasszikus Schumann rendszerbõl indul ki Franz Buxbaum munkája, ami kevesebb taxonra épül. Az elsõ két alcsalád csupán nemzetségekre oszlik, míg a Cereoideae alcsalád nemzetségcsoportra (tribus), illetve ennek alcsoportjaira (subtribus), amelyek úgynevezett lineákra, majd nemzetségekre válnak szét. A tribuson belül törzsfán szemlélteti a nemzetségek fejlõdését.
     Franz Buxbaum munkája után több kutató, így pl. H. Krainz, E. Schäfer, G. Frank, E. F. Anderson, E. W. Putnam, A. Schäfer, G. Moser, A. Lau, is foglalkozott kaktuszokkal, akik fõleg kisebb egységeket rendszereztek.
     A raszter-elektronmikroszkópikus felvételek további biztató eredményekkel járultak hozzá a rendszertani hovatartozások tisztázásában. E technika segítségével dolgozott L. Diers, A. F. H. Buining, B. Leunberger, C. Glass, Foster és még sokan mások (Nemes, 1976).